Intenzitást és mentalitást ígértek – Nyíregyházán egyikből sem láttunk eleget

Ennél azért többet vártunk.

Nem feltétlenül könnyed győzelmet, látványos futballt vagy kilencvenperces dominanciát. Nyíregyházán nem egyszerű nyerni, Bódog Tamás csapatai pedig általában pontosan azt adják, amit péntek este is láthattunk tőlük: szervezettséget, agresszivitást és megalkuvást nem ismerő küzdelmet.

Csakhogy éppen ezt vártuk volna a mieinktől is.

Dárdai Pál a bajnoki rajt előtt világosan fogalmazott: a legfontosabb, hogy a „mentalitás és az intenzitás legyen rendben”. Hozzátette, a kettő közül legalább az egyiknek minden játékosban meg kell lennie, de természetesen az a legjobb, ha mindkettő jelen van. Nyíregyházán azonban inkább a hazaiakon láttuk azt a tüzet, amelyről az elmúlt hetekben mi is annyit hallottunk.

Megszereztük a vezetést, mégsem mi irányítottunk

A kezdőcsapatunkban négy nyári igazolás kapott helyet: Szappanos Péter, Heitor, Markgráf Ákos és Etienne Amenyido. Mellettük Bodnár Gergő, Stronati, Fenyő Noah, Arne Maier, Aljosa Matko, Krajcsovics Ábel és Matija Ljujic kezdett. Papíron ez már olyan összeállításnak tűnt, amelynek legalább játékban fel kell vennie a versenyt a Nyíregyházával.

A mérkőzés elején még kiegyenlített játékot láthattunk, majd a 14. percben megszereztük a vezetést. Matko készítette vissza a labdát a felfutó Bodnárnak, akinek megpattanó lövése a bal felső sarokban kötött ki.

Ideális helyzetbe kerültünk. A Nyíregyházának ki kellett nyílnia, nekünk pedig lehetőségünk nyílhatott volna arra, hogy szervezett játékkal, labdaszerzésekből és gyors átmenetekből újabb helyzeteket alakítsunk ki.

Ehelyett fokozatosan átadtuk a területet és a kezdeményezést.

Nem tudjuk, mi volt az eredeti meccsterv, ezért nem lenne korrekt azt állítani, hogy a szakmai stáb szándékosan rendelte vissza a csapatot. Szélesi Zoltán a találkozó után azt mondta, éppen azt kérte a játékosoktól, hogy a vezetés megszerzése után is maradjanak támadásban. Bodnár ugyancsak hangsúlyozta, hogy nem a visszaállás volt a taktika.

A pályán mégsem ezt láttuk.

Sem magas letámadás, sem veszélyes kontrajáték

A kezdő névsor alapján 4–3–3-as felállásra számíthattunk, labda nélkül azonban többnyire 4–4–2-be rendeződtünk, Ljujiccsal és Amenyidóval az első védelmi vonalban. A magas letámadás csak ritkán jelent meg, és akkor sem volt elég összehangolt ahhoz, hogy tartós nyomás alá helyezzük a Nyíregyháza labdakihozatalait. A hazai védők így többnyire zavartalanul, kellő idővel és területtel kezdhették meg a támadások felépítését.

Amikor mélyebben védekeztünk, a megszerzett labdákból sem tudtunk igazán veszélyes átmeneteket vezetni. Az elöl lévő játékosaink gyakran elszigetelődtek, a támogatás későn érkezett, a pontatlan első passzok miatt pedig sok támadásunk már azelőtt véget ért, hogy egyáltalán elérhettük volna a hazai tizenhatost.

Ljujicnak megvannak a maga erényei, de nem a sebessége teszi veszélyessé. Ha az volt az elképzelés, hogy a labdaszerzések után gyorsan támadjuk meg a Nyíregyháza védelme mögötti területet, nehezen érthető, miért nem hagytunk több gyors játékost magasan, közelebb az ellenfél kapujához.

A probléma végül az lett, hogy sem kezdeményező, domináns futballt nem játszottunk, sem igazán hatékony reaktív játékot. Inkább csak sodródtunk a mérkőzéssel.

Az első félidőben a Nyíregyháza 63 százalékban birtokolta a labdát, és nyolcszor próbálkozott, miközben nekünk négy lövésünk volt. Igazán nagy hazai helyzet sokáig nem alakult ki, de a mérkőzés ritmusát és a játék területeit egyértelműen a Nyíregyháza határozta meg.

Több labda, ugyanannyi veszélytelenség

A második félidő elején azt vártuk, hogy magasabb fokozatba kapcsolunk. Ehelyett az 50. percben egy szöglet után Medved csúsztatása – Amenyido közreműködésével – átjutott a gólvonalon.

Az egyenlítés után valóban többet birtokoltuk a labdát. A második félidőben már 67 százalékos volt a labdabirtoklásunk, ez azonban szinte teljesen meddő fölénynek bizonyult. Hiába volt többet nálunk a labda, nem tudtuk felgyorsítani a játékot, megbontani a hazai védelmet vagy létszámfölényt kialakítani a veszélyes területeken.

A teljes találkozón tízszer próbálkoztunk, de mindössze egyszer találtuk el a kaput – Bodnár góljánál. A második félidőben egyetlen kaput eltaláló lövésünk sem volt. A Nyíregyháza ezzel szemben 13 lövésből négyszer dolgoztatta meg Szappanost, és 6–3-ra megnyerte a szögletarányt is. A mérkőzés statisztikái pontosan visszaadják, mennyire kevés valódi veszélyt jelentettünk.

Az egyéni számok sem szebbek. Krajcsovics és Amenyido együtt 112 percet töltött a pályán, összesen 44 labdaérintéssel és egyetlen lövés nélkül. A végig pályán maradó Ljujic és Matko sem próbálkozott kapura – igaz, Matko készítette elő Bodnár találatát. A kezdő támadószekciónk tehát gyakorlatilag semmilyen közvetlen kapuveszélyt nem jelentett.

Szappanos hibázott, de nem csak rajta ment el a mérkőzés

A hajrában már úgy tűnt, legalább az egyik pontot elhozzuk. A 86. percben azonban Szappanos rossz helyre rúgta ki a labdát, majd Kvasina húsz méterről leadott lövése is átcsúszott a kezén.

Súlyos és döntő hiba volt. Egy ilyen tapasztalt, válogatott kapustól joggal várunk többet.

Mégis túlságosan egyszerű lenne kizárólag Szappanosra ráhúzni ezt a vereséget. A kapushiba döntötte el az eredményt, de nem magyarázza meg azt, hogy kilencven perc alatt mindössze egyszer találtuk el az ellenfél kapuját. Nem magyarázza meg a passzivitást, a középpályánk gyenge teljesítményét és azt sem, miért tudta a Nyíregyháza ránk erőltetni a saját harcosabb futballját.

Szélesi Zoltán is elismerte, hogy a pálya tengelyében több játékosunk nem a legjobb teljesítményét nyújtotta, és a csapat alig rúgott kapura. Ennél beszédesebb értékelésre nincs is szükség.

Egy meccs után nem temetünk – de ezt nem szabad elintézni

Természetesen ez még csak az első forduló. Több új játékos most mutatkozott be, a csapat szerkezete még alakul, Tijani pedig betegsége miatt nem lehetett ott a pályán. Idő kell ahhoz, hogy az átalakult keretünk összeszokjon, és valódi csapattá érjen.

De az idő nem lehet magyarázat mindenre.

Az összjáték, az automatizmusok és a megfelelő támadásszervezés kialakításához valóban türelem kell. Az intenzitáshoz, a harcossághoz és a kezdeményező mentalitáshoz viszont nem. Éppen ezeknek kellene jelenteniük azt az alapot, amely már akkor is látható, amikor a játékunk még messze nincs kész.

Nyíregyházán ebből az alapból láttunk túl keveset.

Nem az a legnagyobb baj, hogy elveszítettük a bajnokság első mérkőzését. Hanem az, hogy hosszú időszakokon keresztül úgy tűnt: a Nyíregyháza jobban akarja alakítani, irányítani és megnyerni a találkozót.

Egyetlen vereség után természetesen nem írjuk le a csapatunkat. De ha valóban a legjobb négy közé akarunk kerülni, akkor ezt a teljesítményt nem szabad egyszerű szezon eleji botlásként elintéznünk. A következő mérkőzésen már nemcsak jobb eredményt, hanem egészen más hozzáállást és játékot kell látnunk.

Szerintetek mi volt a legnagyobb problémánk Nyíregyházán: a csapat szerkezete, a középpálya teljesítménye vagy az ígért intenzitás hiánya? Írjátok meg hozzászólásban!